Gutta cavat lapidem non vi sed saepe cadendo – kitartásával a sűrű vízcsepp kivájja a követ.
A kő csiszolódik, változik, a víz magával viszi a kődarabkákat. Mindkettő alakul, idomul. A lényeg a kitartás, az állandóság, az újrapróbálkozás. Nos, ilyen a tanulás: sok érdekességet hallunk nap, mint nap, sokat tanultunk iskolában, otthon. Mégis, mikor a hétköznapokban alkalmazni kellene ezt a ismeret, elbizonytalanodunk. Tényleg jól tudjuk? A tudás ugyanis csak egy kis fény, amely világít, de ahhoz, hogy gyakorlattá, készséggé váljon nem elég egyszer meghallani, meghallgatni, nem elég leírni. Újra, meg újra el kell olvasni, értelmezni, több szemszögből megvizsgálni, megállapítani, hogy számunkra hogyan válhat hasznossá életünk során. És itt jön a kitartás, mint a csöpögő víz, amely átvágja, elmossa a hatalmas sziklát is. Csak a gyakorlat által válunk úgy a tudás birtokosaivá, hogy majd akkor is emlékezzünk rá, amikor éppen arra van szükségünk.
Egy előadás nem elegendő. Egy tréning nem mindenható. Olyan, mint, amikor egy kis hegyi patak megduzzad, és más utat vág a kövek között. Ahhoz, hogy a köveket csiszolja is, a víz-utánpótlásnak folyamatosnak kell lenni: ez a gyakorlás, a rendszeresség, és így, lassan a tudás bölcsességé válik. Mi a különbség a kettő között? Erre Dan Millman csodálatos gondolatát idézem a Békés Harcos útjából.
„A tudás, nem ugyanaz, mint a bölcsesség. Mindannyian tudjuk, hogyan kell megpucolni egy szélvédőt, a bölcsesség az, ha meg is tesszük.”
Igen, kedves Tanulók, a cél úgy tanulni, folyamatosan, kitartóan, hogy eljussunk a bölcsességhez. Ekkor ismereteinket képesek leszünk minden pillanatban úgy használni, hogy életünk, olyan könnyedén folyjon, mint a víz, miközben magával viszi azon kőszemcséket, amelyeken kitartóan áthalad.
Ne feledjék tehát: Gutta cavat lapidem…