Marshmallow: a pillecukortól Einsteinig

Minden a Marshmallow teszttel kezdődött. Nézegettem az aprócska tesztalanyokat, négyesztendős kislányok, kisfiúk. Egy közös tulajdonságuk biztosan volt: mindannyian szerették a pillecukrot, angol nevén marshmallow.

https://www.youtube.com/watch?v=QX_oy9614HQ

Talán sokan ismerik a nevezetes kísérletet: az elsőt a hatvanas években végezték a Stanford-i egyetemen, majd újabbak követték. Ennek során a gyermekek kaptak egy pillecukrot, majd egyedül maradtak, azzal, hogy ha nem eszik meg azt, amíg a tanár néni visszajön, akkor kapnak egy másodikat is. Ha előtte megeszik, nincs újabb édesség. A gyerek egyedül van, a szoba ingerszegény: színtelen falak, egy asztal és egy szék. A várakozási idő negyedóra, ami, lássuk be, nem kevés. Számos tanulmány kimutatta, összefüggés van az ebben a korban tanúsított önuralom és a későbbi sikeres élet között, ugyanis azok, akik ellenálltak a kísértésnek, jobban tudtak később is a fontosabb dolgokra koncentrálni, mint azok, akik az azonnali haszon, élvezet érdekében lemondtak a későbbi, értékesebb eredményről és ezt felnőttként is így tették.

Nem osztom meg a kísérlet statisztikai adatait, aki szeretné tudni, nézzen utána, interneten sok hasznos információ található ezzel kapcsolatosan. Nekem más szemszögből fontos a próba.

Előtte viszont tegyünk fel két lényeges kérdést magunknak, és igyekezzünk nagyon őszintén megválaszolni:

Szeretnénk-e, ha minden ember boldog, elégedett lenne, és azonosak lennének vagyoni viszonyaink is? Mit tennénk azért, hogy ilyen világban éljünk?

Mondhatják az idősebbek, hogy ezt már a kommunista rendszerek megpróbálták: nem tudunk, és nem is akarunk egyformák lenni. Most viszont ne másokra gondoljunk, csak a saját érzéseinket, gondolatainkat fogalmazzuk meg (nem fogja megtudni úgysem senki). Miért lényeges? Mert mindannyian felelősek vagyunk a világ mostani állapotáért, eltérő mértékben ugyan, mégis, mindannyian.

Térjünk vissza a Marshmallow tesztre.

Az eredeti azt igazolta, hogy az önfegyelem, a nemet mondás képessége valamiféle garanciát jelent a későbbi sikeres élethez.(Key to success is self-discipline and delayed gratification). Az újabb kísérletek viszont megmutatták az összefüggést az önuralom és a körülmények, anyagi helyzet között, ugyanis a szerényebb viszonyok között élő gyermekek inkább felfalták a biztos első édességet.

Érdekelne, hogy a pedagógusok tudják-e, akarják-e figyelembe vennék-e az eredményeket, és tudnák-e, akarnák-e formálgatni, nevelgetni a sikerességre kisebb mértékben predesztinált emberpalántát? Hiszen általában a pedagógus arra büszke, ha tanítványai jól teljesítenek az iskolában, majd sikeresek lesznek az életben. A jelek szerint ez már elég fiatal korban mondhatni „elrendeltetett”, és – bár létezik – kevés a kivétel.

Ha már ott, négyévesen érzékelhető, és prognosztizálható a jövő, nézzük meg az emberpalántát az iskolában. Négy-ötesztendős koráig – viszonylag – gondtalanul tölti napjait: eszik, alszik, játszik, sír, nevet, kérdez, válaszolgat (nagyon leegyszerűsítve). Ekkor viszont beül egy terembe, ahol egyből komolyak az elvárások, „rend van és fegyelem”. Bár sok mindennel játszani is lehetne, ez már inkább tilos. Ekkor kezdődnek a „viselkedés-zavarok”, a „túlmozgás igénye”, a mindenféle „disz”-el kezdődő anomália. Mondják az idősebbek: bezzeg a mi időnkben…

Tényleg, mi is volt a „mi időnkben?” Egy kis matematikai analízis következik, persze nem mentes a relativitástól sem. Szerencsére, mert semmi nem teljesen egzakt ebben sem.

Nos, a pedagógusok átlag életkora (25-től 65-ig számolva) 45 év. A tanulók életkora (6-tól 25-ig), nagyjából 15. Tehát hozzávetőleg 30 év a hendikep. Aki 25 évvel ezelőtt tanulta a szakmát, ma oktatja azokat, aki 25 év múlva lesznek érett felnőttek. Itt már 50 év a „gap”. Hasonlítsuk össze, a „bezzeg a mi időnkben” körülményeket, mondjuk a 90-es éveket a mostani időkkel. Okos telefon, internet, közösségi média, TV műsorok? Angol nyelv? Külföldi munka? Autók, repülő, lakások berendezése? Ha sikerül visszaemlékezni az akkoriakra, láthatjuk, nem erre készültünk. Folytassuk prognózissal. Milyen technológia, lehetőségek lesznek 25 év múlva, azaz 2045 táján? Tudjuk, léteznek előrejelzések, ezekért viszont már senki nem fog akkortájt felelősséget vállalni.

Nos, tanítjuk, tanítgatjuk (eléggé sablonosan) a növekvő apróságokat valamire, amiről nem tudjuk mire lesz nekik jó, elegendő. Közben nehezen, vagy alig vesszük figyelembe, hogy a pillecukros kísérlet alapján mennyire eltérő esélyekkel indulnak a szebb jövő felé.

Eljut (aki eljut), oda fel, a felső polcon lévő felsőoktatásba. Hoppá: kiderült, hogy az egyetemet, főiskolát végzettek közül, több mint kétharmada nem azon a területen helyezkedik el, amit végzett. Sőt az is, hogy a legsikeresebb emberek, nem is mindig azok, akik sokat és jól tanultak, lásd Einstein, Steve Jobs, Bill Gates (persze, ebben is vannak kivételek). Megdőlni látszik a hivatás-tudat mítosza is, hiszen egyre sikeresebb, jobban „eladható” az új, interdiszciplináris, rugalmasabb tudás.

Gondolkodom, tehát vagyok? Valóban. Viszont nem mindegy, min gondolkodom, és hogy vagyok. Következzen írásom azon része, amely a Johari ablak jobb oldalán rejtőzködik: a vak részem, és az ismeretlen részem. Felnőttem, tanultam, tudok sok-sok mindent, mégis a gyakorlatban, hétköznapi helyzetekben, nem azt teszem, amiről pontosan tudom, hogy jó lenne nekem. Hiába minden iskola, hiába a tudás. Igen, ismét előjön a pillecukor. Ugyanis a négyéves gyermek sem és a felnőtt sem viselkedik (mindig) racionálisan, sőt általában nem. Felnőttkorban nem a tudásban van deficit, hanem a tettekben, a viselkedésben.

Azt gondolják, hogy ez nem igaz mindenkire? Sajnos, igaz. Tudjuk, hogy nem kellene megenni azt a finom csokoládés süteményt, hiszen alig sikerült leadni a plusz kilókat, mégis megesszük: ott van, csábító, finom. Gyors boldogság. A dohányosak pontosan tudják, nem egészséges a dohányzás (a csomagra is ráírták), mégis újra, meg újra rágyújtanak. Függőségeink, szinte kivétel nélkül, ebbe a kategóriába tartoznak. Hiába vélekedünk úgy, hogy mi, emberek azért nem viselkedünk ésszerűbben, mert nem tudjuk a jó megoldást és ez (részben) az oktatás bűne. Ismét, sajnos, nem. Döntéseink jelentős részét érzelmi alapon hozzuk meg, azaz irracionálisan. Mint például, amikor lottót veszünk, tudván, hogy szinte a nullához közelít annak esélye, hogy nyerjünk. Mi motivál ebben? A félelem, hogy valamiből kimaradunk, valamiről lemaradunk, valamit nem élhetünk át. És ismét sajnos, ebben nem segít a tudás, de még a büntetés, fenyegetés sem (a dohányzás halált okoz…hol van az még a pillanatnyi örömhöz képest?). A jutalom sem mindig motivál, kell hozzá némi pszichológiai ráhatás.

Íme, két újabb érdekes kísérlet.

Tudva lévő, hogy a gyaloglás egészséges, egy kutatásban két csoportba szerveztek kísérleti alanyokat. Nevezzük őket A és B csoportnak.

Az A csoport tagjai minden nap kaptak egy és fél dollárt, ha megtettek 7000 lépést, amit telefonjaikkal mértek. A B csoport tagjai megkaptak előre 45 dollárt. Ha egy nap nem tették meg a 7000 lépést, vissza kellett fizetniük egy és fél dollárt. Tehát gazdaságilag nem volt különbség a két helyzet között. Mit gondolnak, melyik csoport tagjai teljesítettek jobban? Ha a B-re voksoltak, jól tették. Úgy tűnik, nehezebb lemondani arról, ami már megvan, mint megszerezni valami újat. Jegyezzük ezt fel (mi, pedagógusok) motivációs eszközként.

A második kísérlet a mosdóban történt. Egyes társaink elfelejtenek kezet mosni dolguk végeztével. Erre találtak ki egy újszerű megoldás: a kézmosót kihelyezték az előtérbe, mások által is látható helyen, másik esetben a kézmosó fölött elhelyeztek egy képet, amelyen egy figyelő szempár volt látható. Az számolás döbbenetes eredményt hozott: megduplázódott a kezüket megmosók száma. Úgy tűnik, másként viselkedünk, ha nem lát senki, és másként, ha figyelnek.

Térjünk vissza a pillecukorra: mi lenne az eredmény, ha a gyerkőcök tudnák, hogy figyelik őket, vagy a második pillecukrot is odatennénk a közelükbe, hogy lássák, már ott van? Talán megérne egy próbát. Esetleg az oktatásba is be lehetne csempészni eme módszereket, például úgy, hogy előre beírjuk a kiváló osztályzatokat (egész félévre), és ha a nebuló nem teljesíti az adott feladatot töröljük a jó jegyet. Nyílván nem tudom, működne-e a rendszer, de egy próbát megérne. Azért is, mert egészen biztosan nem vagyunk annyira racionálisak, amennyire szeretnénk (vagy hisszük magunkról iskolázottságunk okán); az irracionalitás pedig az a hely az elménkben, ahol lakozik a kreativitás, a bátorság, a feltétel nélküli szeretet.

Mire jutottam írásom végén? Fogadjuk el saját és mások irracionális viselkedését (akkor is, ha megeszi az egyetlen pillecukrot), és használjuk fel ezen tudásunkat gyermekeink nevelése során. Nem harcolni kell az irracionális viselkedés ellen, hanem javukra, javunkra fordítani azt. Ha tényleg azt szeretnénk, hogy utódaink boldog, sikeres, jó létben élő felnőttekké váljanak.

Hajrá 2045-ösök!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük