NEVER

SOHA

Nem illik hallgatózni, mégis olykor elcsábulunk. Éppen sorban álltam az egyik boltban a pénztárnál, amikor két fiatal állt mögém, egy lány és egy fiú. Talán a túlfűtött érzelmek miatt, nem tudták abbahagyni a fölöttébb kellemetlen beszélgetést, így váltam – akaratlanul – fültanúvá.

– Ezt nem tudom megbocsátani – mondta a fiú ingerülten.

– Kérlek, ne haragudj – könyörgött sírós hangon a lány – nem akartalak megbántani.

– De nagyon megbántottál – hangzott szinte nyersen a válasz.

– Bocsánatot kérek – szólt újra a könyörgős hang.

Ekkor értem a pénztárhoz, így nem hallottam a folytatást, és persze az előzményeket sem ismerem.

Ez a kis intermezzo viszont írásra késztetett. Hiszen láthatjuk, milyen könnyű megsértődni, haragudni, tartani a haragot, felemlegetni, bosszút állni valahogy az elszenvedett sérelemért. De jó ez így? Ebben a kis betűvetésben három történetet osztok meg (magam is hallottam őket, rádióban, ismerőstől), és pontosan ezekről az olykor érthető, mégis nem túl kellemes érzésekről mesélnek.

Megbocsájtani?    SOHA!…

Sértődés? Ordibálás? Harag? Agresszió? – Miért is ne?…

Egy fiatal plébános megkeresett egy idős, nyugdíjas papot, aki igen bölcs volt, és bevallotta neki, hogy mennyire rosszul érzi magát a gyóntatásokkor, valamint a mise azon részénél, amikor azt kell mondania: bocsássatok meg szívből egymásnak. Arról is beszámolt, mi az oka ezen érzésnek: maga is nagyon haragszik valakire, aki jó régen vétett ellene, de azóta sem tudott megbocsátani neki.

– Mit tegyek? – kérdezte a plébános.

A bölcs öreg ránézett, és megkérdezte:

– Ha minden nap egy borjút kellene cipelni a válladon, és nem tehetnéd le, mit éreznél?

– Biztos nagyon nehéz lenne így élni – válaszolt a fiatal pap.

– Ilyen a harag is, mondta az öreg. Egy szörny ül a válladon, hátadon, ott cipeled mindig magaddal. Tedd le, azzal, hogy megbocsátasz neki, hiszen, mint látod, nem is az cipeli a terhet, akire haragszol, hanem te magad. Ha leteszed, sokkal könnyebbek lesznek a hétköznapok.

Talán nem is olyan nehéz elképzelni, ahogy a harag nevű szörnyetegét ott csücsül a nyakunkban, és nyomja nem csak a hátunkat, vállunkat, hanem a lelkünket is. Ha lehet, tegyük le onnan minél előbb.

A második történet a hangról szól. A hang tükrözi érzéseinket, lelkünket. Gondoljuk végig, hogyan reagálunk, ha számunkra valami kellemetlent mondanak. Vagy ha éppen udvariatlanul, esetleg egészen gorombán szólnak hozzánk, esetleg válaszra sem méltatnak, amikor kérünk, kérdezünk? Rendszerint ilyenkor módosul a hangunk, jobbára felemeljük, és egy kicsit erősebbre tekerjük. Miért is? Mert köztünk és a velünk kellemetlenkedő között megnő a távolság. Nem a fizikai, hanem a lelki távolság, ezért bízunk a nagyobb hangerő hatásában. Egy okos író azt mondta, ha valaki ostobán viselkedik veled szemben, ne a hangod ereje legyen magasabb, hanem a szavaid értéke. Igen, ahogy a kínaiak mondják, csak akkor szóljál, ha szavaid értékesebbek a csendnél…

Következzék a harmadik eset, vélhetően igaz történet. 1974-ben, nem is olyan messze tőlünk, a Földközi tenger csodálatos kis sarkában, török csapatok szállták meg Ciprus északi részét, és igen sok helyi lakost meggyilkoltak, megkínoztak. Egyik faluban éppen a helyi pap udvarában gyűjtötték össze a kivégzésre váró fiatalokat és időseket, mivel néhány török katona éppen ott sérült meg, jöhetett tehát a bosszú. Nagy sietve berobogott a kivégzés parancsnoka és a szépen gondozott portán észrevette a gyönyörűen érett szőlőt. Az ezredes nem tudott ellenállni a csábításnak és odanyúlt leszakítani egy fürtöt, amikor a pap rárivallt:

– Ne egyen belőle kérem, tegnap permeteztem! 

A török férfi nagyon meglepődött:

– Éppen arra készülök, hogy megöljem, és magát az zavarja, mi lesz velem, ha megeszem a lepermetezet szőlőt?

– Tudja, én felkészültem a halálra, de azt nem szeretném, hogy emiatt az eset miatt, egy ember élete, ott fent a lelkemen száradna.

Állítólag az ezredes lefújta a kivégzést, és szabadon bocsátotta a foglyokat…

Mondják, a bosszú egy pillanatnyi elégedettség és végtelen keserűség. A megbocsátás egy pillanatnyi csalódás és végtelen nyugalom.

Persze, nehéz a gorombaságra kedvességgel válaszolni, nehéz elfelejteni sérelmeinket, de talán ettől vagyunk igazán emberek. Csak ettől, hiszen haragudni, üvölteni, bántani az állatok is tudnak, megbocsátani azonban vélhetően csak mi, emberek vagyunk képesek, tehát legyen ez a sorrend:

Sértődés? Ordibálás? Harag? Agresszió? – SOHA!… Nincs rá semmi szükségünk, mert mégiscsak a mi vállunkat, lelkünket nyomja ez a szörnyeteg.

Jöjjön egy ráadás-mese.

Idős orvos tanítgatja, nevelgeti a gyakornokokat a kórházban.

– Mit gondolnak, mire van szükségük a betegeknek leginkább a gyógyuláshoz?

Sorolgatják a gyógyszereket, jó körülményeket, gondos ápolást, szakszerűséget.

– Nem barátaim, leginkább szeretetre van szükségük – mondja az orvos.

– És mi van, ha az sem használ? – kérdez vissza az egyik gyakornok.

– Folyamatosan növelni kell az adagot! Ennyi az egész…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük