Carpe diem

Baj van…

Ég az erdő Törökországban, Görögországban, Bulgáriában, Olaszországban. Ég az erdő Kanadában, Kaliforniában és Hawaii –on. Mindennapos a kánikula, a tornádószerű vihar. Afrikában pedig havazik.

Mi jön, mi jöhet még? Újabb vészharangot kongattak meg a Potsdami Klímakutató Intézet tudósai: az AMOC (Atlantic Meridional Overturning Circulation), azaz a Golf áramlat soha nem volt ennyire gyenge az elmúlt ezer évben, mint most. Ha az áramlat megszűnik, a változások akár végzetesek is lehetnek számunkra.

Mi emberek, sokat tanulunk, mégsem sikerül megtanulni az élet igazi leckéit; pedig a nagy tanító, mármint az élet, még pofonokat is osztogat, amikor nem értjük meg a fontos üzeneteket, mint amilyen volt például a globális járvány. Igaz, nem tudjunk, hol és hogyan keletkezett, és olyan sok a kérdőjel, hogy nem is érdemes kutatgatni.

Úgy tűnik, hogy bár oly nagynak és fontosnak tartjuk magunkat mi, emberek, igazából nem sokat tudunk. Hogyan alakul az időjárás? Nem tudjuk. Milyen hatása lesz a Delta, Lambda vírus mutációnak? Nem tudjuk. Hogyan hat az oltás a későbbiekben? Nem tudjuk. Mit kellene tenni az emberiség életének a megváltoztatásához? Nem tudjuk.

Sokan vagyunk, túl sokan. Sokat fogyasztunk, túl sokat. Sokat gondolkodunk, gondolunk (magunkról), túl sokat.

Mintha minden ember egyszerre lenne okos és ostoba, őszinte és hazug, jó és gonosz.

Mi marad utánunk? Nem tudjuk ezt sem, de hisszük, hogy nyomot, értéket hagyhatunk magunk után az életben, a világban: építményeket, tudományos eredményeket, találmányokat, művészi alkotásokat. Valamit. Akármit.

Az egyiptomiak azt tartották, akinek a neve nem szerepel sehol, az nem is élt. Például éppen ezért akarták kitörölni – a valamiért gyűlölt – Hatshepsut királyné nevét minden szoborról, emlékműről, hiszen számukra a halál ugyanolyon fontos volt, mint az élet. És ezért volt fontos a név, no meg az elképesztő méretű, kivitelezésű tárgyak tömkelege, az aranymaszktól a szfinxig.

Igen, legyen ott a nevünk egy utcatáblán, egy papíron, egy márványlapon, tárgyiasítva az örökkévalóságnak.

De mi van, ha már nem lesz, aki elolvassa?

Mert rájuk, a gyermekekre, a jövő embereire nem gondolunk, amikor tovább éljük – bármi áron – az úgymond megszokott, kényelmes életünket. Pedig már nem a megszokott világ van. Minden, minden megváltozott.  

Megfordultak a levelek.(Vajon meddig fognak még?). Elmúlott a nagy csillaghullás ideje. Ilyenkor érzem leginkább, mennyire jelentéktelen kis pont vagyok ebben az ismeretlen, végtelennek tűnő univerzumban.

A fontos tárgyaim? Egy halom csökkenő értékű kacat. A nevem? Egy betűsor, egy kitalált karakter-, hang-halmaz. A testem? Mulandó sejtek tömege, amely a semmiből keletkezett, és a semmibe tűnik el. Az életem? Nos, ez itt az egyetlen komoly kérdés. Honnan, hogyan, miért kaptam? Miért pont én?

Szókratész azt találta mondani, hogy „az igazi bölcsesség tudni azt, hogy nem tudunk semmit”.

Talán igaza volt, talán nem.

Mert tudjuk azt, hogy az élet értékes (hiszen nem ragaszkodna minden élőlény hozzá, ha nem lenne az).

Tudjuk azt is, hogy a jövő rajtunk múlik (ezért nemzünk gyermeket).

Tudjuk továbbá, hogy létezik a most, és ezt meg kell becsülni (Carpe diem).

Baj van. Most.

Ezért talán újra kell fogalmazni a Carpe diem gondolatot. Éljünk ma, de úgy, hogy a gyermekeinknek legyen holnapjuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük